Airie egy várromon állt, mely egy hegy tetején volt. A hegyen sűrűn erdő húzúdótt. A vár ősidőkben le vort rombolva, és ki volt égetve, de még ma is romjai büszkén nyújtóznak az ég felé. Körülötte egy erdős rét volt, melyen vad virágok és bokrok nőttek. Feje felett úsztak az éjjeli esőfelhők, melyeket a szél szétfújt, és kelet felé halytott. Airie nyugodtan állt a várrom legnagyobb tornyán, és figyelte a völgyet, mely a hegy lába alatt húzódott. A völgyem folyó folyt a horizont mögé. Airie arcát maszk fedte, mely nyakától egésszen az orráig fel volt húzva. Nemes, aranyszínú szemei nem is pislantottak. Haja színe a barna föld színét viselte, mely árnyalatai a bronz színére hasonlított. Fekete ruhája mintha az éjszakából lenne varva, és hajlataiban a Hold fénye tündökölt. Szintúgy mint a felső ruházata, a nadrágja is fekete bőrből volt varrva. Nem viselt cipőt, sem bakancsot, mert föld, hó, vagy más kényelmetlenség nem ártahatott lábának. A felhőkből lassan cseperegni kezdett az eső. Elösszőr csak néhány csepp, majd lágy eső ereszkedett a tájra. Airie elmosolyodott, és az ég felé tekintett. ,,Hát így üdvözöltök a halandó világban? Esőt eresztetek rám? Kellemes érzés...“ Airienak az eső nem volt baj, inkább élvezte. Nem érzett hidegséget, se átázotságot. Mögötte az erdőben, hirtelen valami megmozdult. Gyorsan megfordult, és kémlelte a sötét erdőt, melytől lassan elszállt az éjszaka. Inkább érezte, minthogy látta az árnyékot, mely a fák között haladt, mint egy szürke köd, egy mocsár fölött. Érezte, hogy a kémkedőnek gonosz és hatalmas energiája van. Olyan hatalmas, hogy képes lenne felforgatni egy nagyobb várost. Démon? A lény megállt, és várt, árnyékokba burkolva. Airie nem merészelte megtenni az első lépést. Egy idő furkészés után, a lény kilépett az erdőből. Egész teste fekete ruházat alatt rejtőzött. Végei meg voltak tépve, és hajlataiból hidegség, árnyék terjedt. Az arca nem látszott, mert csuklya alá volt rejtve, de Airie tuda, hogy arca ugyan olyan ocsmány, mint az energiája. A lény olyan magas hangot adott ki, hogy emberi füll nem bírná ki. Airie számára ez annyit jelentett, hogy a lény a harcot választotta. Háta mögül kihúzta hosszú és nehéz kardját. Airie nem habozott Egy gyors mozdulattal odébbhajította köppenyét, ám de nem vette le, és kezében egy vékony tüdne kard csillogott. Rúnák a kardon felvillantak, és dobogni keztek, mint a szív. A démon szétnyitotta hártyás szárnyait, melyek végén karmok voltak. Körülotte minden jobban szürkébbé és hidegebbé vállt. Szárnyaiban végtelen sötétség tündökölt, és hordozta mind azt a rosszat, mely a földön található. Airie sem maradt le. A földfeletti harcra senki nem volt jobban felkészülve mint Airie, az ég és szél leánya. Levetette köppenyét, és türkiszkék szárnyai mint a Nap, oly erőssen fénylettek. Megvakították aki rájuk nézett. Airie szárnyai nagyobnak látszodtak, mint az ellenségé. ,,Rossz időben küldött urad, Samael, Pokol démona!“ kiáltotta, és hangjában hallatszott a nemesség és a tisztaság. ,,Rossz időben állsz, Airie, és rossz helyen.“ Hangzott a démon válasza. Hangja megdermesztette a vért, és emésztette a bátorságot. Mindketten felrebbentek az égbe. Samael kardját fekete aura vette körül, melyben lángolt a gonoszság. ,,Urammal megbízva, ezennel halálra küldelek! Samael kardjából feket aura tört elő, mely magába zárta Airiet, és zsugorodni kezdett. Nem hagyta magát ám csapdába zárni. A tünde kard felvillant, és találkozott két különböző erő. Aura fekete, mint a szakadék mélye és aura oly arany, csillgó, mint Napsugarak a reggeli haramatban. Összeütköztek, és összekeveredtek egy vad örvénybe. A tér megtört, mozgott, az erdei állatok elrohantak, a madarak ijjedten repuütek messzire a fákról. Hirtelen csend támadt. De akkor már Airie és Samael egymás felé repültek, és kardjuk hatalmas csattanással találkozott. Oly sebessen mozogta, hogy emberi szem nem tudta figyelni. Egymásnak estek, és próbálták eltalálni a másikat. A harc eggyenlőtlennek mutatkozott. A harc sok erejükbe tartozott. Samael eldontotte, hogy végleg elpusztítja Airiet, és egy végleges csapásba indult. Gonosz szavakat mondott, mely során kardjába gyűjtötte az utolsó árnyékokat, fájdalmat és a gonosszat, majd Airie felé hajította. Hangossan felkiáltott. Hangja mintha az égi harangokat harangoztatná meg. De Samael nem úszta ezt meg épp bőrrel. Airie összeszedte utolsó erejét. Aurája körülötte forogni kezdett és szent hívásával, mint egy bumeráng, megtisztítva és megszentelve Samaelbe szúrodott a kard. Eltalálva ereszkedett a földre, és szárnyai füstölve tűnni keztek. Bágyattan és meginogva kardjának támaszkodott a födön. Nem volt legyőzve. A gonosszal érintkezve lassan, de biztossan, elhagyott ereje lassan visszajött. Az árnyékok körülötte nagyobbodtak, és kardja újból feketén fellángolt. ,,Én vagyok a te halálod, égi angyal. Az én hatalmam téged megtör, és te velem jösz, mint egy új társam.“ Gonosz hangja elkúszott Airie fülébe. Tudta, hogy mit kell tennie azért, hogy Samaelt legyőzze, de nagyon magas árat kellett ezért fizetnie. Sebeitől remegve lábra állt. Szétnyitotta szárnyait, és felszált, Samaellel szembe. Kezeit felemelte, és mögötte lassan a Nap felkelésre készült. Keményen nézett ellenfele szamébe. „Nirolim lasto Bedle, nirolim anin mu lain. Nirolim lasto Bedle, nirolim anin mu lain.“ Ismételte ezeket a szavakat egyre hangosabban. ,,Ostoba angyal!“ Kiáltotta a démon, és felemelte megújult kardjá. ,, Felajánlod a szárnyaidat a Napnak, csak azért, hogy engem elpusztítson?! Mindörökké ember maradsz akkor! Megéri ez neked?! Ostoba! Jobb sorosot ajánlok neked...A légió éllén...Gondold meg...“ Samael kezében a kard leereszkedett. Látszott rajta, hogy időt akar nyerni menekülésre. Airie kezében egy gömb kezdett kialakulni, mely kékes-fehéren világított. A gömben egy gyonyorű szép türkiszkék lótuszvirág csillogott. A gömb csak nagyobbodott, míg nem elérte a méteres nagyságott. Dobogott benne az élet ereje, Airie feje fölött. Jobb kezével a gömbe ütött. Hang nélkül szétszakadt, és víz zúdult ki belőlle, mely tele volt szeretettel és önfeláldozással. Mint egy megállíthatatlan áradat özönlött a levegőben Samael felé. Beléje ütközött. A démonba szívódott a mágikus víz, mint a száraz földbe. Lemosta az árnyakat és a gonoszt, mintha ágakat mosna el kiszáradt mederbol. Samael gonosz teste tűnni kezdett, mígnem teljessen eltűnt. ,,Vége...Van...“ Nyögte ki, és fejét a Nap felé emelte. Szárnyai csillogni keztek, és lassacskán haramattá alakult. A haramat lassan csepergett, és a virágokra, bokrokra, fákra csepegett. A Nap lassan felke és az utolsó tollazat angyali szárnyaiból szálltak a föld felé, mint életadó fátyol a napkeltében, mint utolsó köszönés a fellegenek., melyekról mindörökké lemodott. Airie az utolsó haramatcseppekkel a föld felé szállt lassan a romok közé. Fáradtan, sebesülten és szárnyak nélkül figyelte a fűból, az első, reggeli pillangótáncot a réti virágokon. Így lesz egy gyönyörú szép és halhatatlan angyalból egy halandó ember... Megjegyzés: Airie- tünde nyelven jelentése: Szent Samael- héber nyelven jelentése: démon a Pokolból Írta: Airie Von Nandori